Újra itt, ki tudja meddig.
Ahogy a címben is szerepel, csak ki kell bírnom ezt a szart, amit életnek neveznek egyesek. A kérdés az, hogy meddig. Vagyis pontosabban az, hogy a fennmaradt időm alatt hány embernek tudom visszaadni mindazt, amit adott. Mert vannak jó emberek, akiket szeretek és tisztelek, és örülök, hogy ismerhettem őket, és akikért bármit megtennék. És vannak rosszak is, legalábbis számomra azok...
Na de teret adok a konkrét dolgoknak, eseményeknek is. Rég írtam már, közben 18 lettem, amit egyáltalán nem érzek, eltelt a február is, és a március következett.
03.03.: Lívia meghalt. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. És ahhoz képest, hogy nem beszéltünk nap mint nap, nem voltunk egymás legjobb barátai, mégis nagyon megviselt a dolog. Főleg, hogy pont vele történt, hiszen ő volt az, aki a legkevésbé "megérdemelte" vagy "rászolgált" volna erre. De Isten hamar visszahívja a kedvenc angyalait. De tudom, hogy ott fent mindig boldog, és csak mosolyog, amivel másokat is mindig felvidított idelent.
Kibékültem Ivettel is, és már egész jóban voltunk, (néha-néha órák után maradtunk beszélgetni,meg hasonlók) de nekem elég fura volt a dolog, úgy éreztem, hogy ez nem a "sima természetes" barátság,hanem valamilyen szinten tudatosan irányított dolog. Valószínűleg az én hibám, már nem tudok igazán megbízni az emberekben, és ezért gyanakodtam. Közben megtudtam pár dolgot, ami csak megerősítette azt a gondolatom, hogy beszélnem kell vele. Ez meg is történt, igaz csak msn-en, de pont elég volt ahhoz, hogy felkapja a vizet, és összevesszünk. Ez volt hétfőn vagy kedden, másnap szokás szerint reggel ültem a suliban a fotelben, megjött, leült a helyére,és szóltam neki,hogy üljön le mellém. Próbáltam vele beszélni a dolgokról, mert a szememre hányta, hogy nem szemtől szemben beszélek vele ilyenekről, de láttam, hogy teljesen felesleges. És amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor most  hogyan tovább, legyen megint csend, mint 5 hónapig, vagy menjenek tovább a dolgok. És ekkor jött a válasz: "Nekem mindegy." Hát mit mondjak...enyhén szólva szarul esett. Ezzel a "mindegy"-gyel  az én barátságomat minősítette, pedig azért azt nem hiszem, hogy semmit sem érne. De hát ahogy gondolja...én nem fogok a boldogsága útjába állni. Tegnap este a hajniban ünnepeltük Anita és Niki születésnapját, úgyhogy zenekar után még maradtunk. Találkoztam pár régi ismerőssel, de sajnos nem éreztem olyan jól magam, meg tesómnak kellett bejönni értünk, mert amikor eljöttünk, még nem volt otthon a Pug...Pedig jó lett volna kicsit meghajtani, na de majd egyszer.
Mindent összegezve készülök a legrosszabbra, és úgy igazából nem is várok mást...