Rég volt már, hogy normális posztot írtam, aminek több oka is van. Egyrészt itt a koliban nagyon ritkán vagyok egyedül, és senki sem tudja, hogy blogom van. És szeretném, ha ez így is maradna. Másrészt nem igazán áldoztam rá sok időt, mert nem is volt sok, meg kedvem sem volt hozzá annyira. Így viszont bőven van (vagy inkább lenne) mit írnom, de még magam sem tudom, mi mindent örökítek majd meg.
Visszalapozva az utolsó értelmes bejegyzésem már több mint egy éve keletkezett, viszont én sem emlékszek már mindenre. De tárgyaljuk a szokásos témákat, ahogy eddig is.
Kittivel jelenleg megvagyunk, bár igazság szerint mindig vannak hullámvölgyek, főleg bennem. Itt vagyok pesten, messze tőle, sokszor érzem magam egyedül, és ritkán tudok találkozni másokkal. Így olykor úgymond "megingok". Úgy érzem, hogy talán jobb lenne egyedül, és akkor jobban tudnék más, fontos dolgokra koncentrálni, több időm lenne a sulira, bulik, kalandok, és ez rosszul esik. Mármint az, hogy ilyenek megfordulnak a fejemben, hogy egyáltalán ilyenekre gondolok. De tudva, hogy milyen a valódi (vagy inkább ösztönös) énem, ez a gondolatmenet talán természetesnek mondható. De ha azt nézzük, hogy milyennek ismernek az emberek, akkor cseppet sem az. De mivel ezt senki (vagyis szinte senki) nem tudja, így talán kevesebb a bonyodalom. Már elég régóta (talán október környékén kezdődött) bolyongott bennem a gondolat, hogy talán jobb lenne külön, de nem tettem meg, mert mindig volt valamilyen alkalom, ami közbejött. Szalagavató, Karácsony, aztán évforduló... így ez mégsem történt meg. Nem akartam Kittinek ilyen események előtt ártani, de az is lehet, hogy ezzel csak saját magamnak próbálok magyarázatot, mentséget keresni, hogy miért nem tudom megtenni. Viszont tudtam, hogy a tavaszi félévem nagyon nehéz lesz, hiszen ősszel mit ne mondjak, az eddigi legrosszabb félévemet produkáltam. Ritkán járok haza, 35 kreditet vettem fel, és kb mindet teljesíteni kellene. Tehát Kitti elé álltam, és elmondtam neki mindezt. Elmondtam, hogy nem lesz időm rá, és nem akarom, hogy egyszerűen kihűljön a kapcsolatunk. Egy pár napig nem tudtuk, hogy mi lesz, hogyan lenne a legjobb, de aztán mégis együtt maradtunk, hogy próbáljuk meg, és meglátjuk.
Nagy meglepetésemre az őszi félévben párszor találkoztam Ivettel, megittunk egy-egy kávét (amit eddig sose ittam :D ), beszélgettünk, és hát...igen, beszéltem neki a másik Andrásról. Igazából nagyon jól esett, hogy ezt elmondhattam valakinek, hogy kiadhattam magamból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok ez a "mondd el, és megkönnyebbülsz" típus. Az már csak hab volt a tortán, hogy ez a valaki pont Ivett volt, tekintve a múltbeli dolgokra. Viszont itt követtem el egy hatalmas hibát, amitől a status quo újra a régi lett, azt is mondhatnám, hogy Bandiallergia on. Erre pedig még rátettem egy lapáttal, sőt, mit lapáttal, egy komplett nyergesvontatónyit borítottam rá, csak hogy jó legyen, Persze nem lett jó senkinek, de a hülyeségem határtalan. Minden esetre Ivett most Erasmussal külföldön van, így a félévben esélyem sincs semmilyen személyes kontaktra. Ami számomra talán annyira nem is lényeges, hiszen én tudom, mit csináltam rosszul, inkább neki jó ez, mert legalább ülepszik benne a dolog, és biztos, hogy eszébe se jut odakint :D Ha pedig hazajön, talán egy újabb kávé mellett el tudom neki mondani mit gondolok, miért csináltam a hülyeségeimet, mi volt az oka, és biztos vagyok benne, hogy igencsak meg fog lepődni. Feltéve, ha nem küld el rövidtávon a piccsbe.
De ennyit Ivettről, beszéljünk másról is.
Van még Anikó meg Anikó, velük azért már közelsem ennyire bonyolult a helyzet. Az egyikükben látok egyfajta hasonlóságot saját magammal, a gondolkodó, következtető, afféle számító magatartást, hogy tudja, mit kell mondani, mit akar hallani a másik, és hogyan lehet mindezt az irányítása alatt tartani. Vagyis csak azt hittem, hogy látom mindezt, mert aztán kiderült, hogy itt bizony félreértések vannak. A beszélgetésünkből azt gondolta, hogy én otthagyom Kittit miatta, és akkor majd vele leszek. Igazából nem tudom, hogyan jutott erre a következtetésre, de egy kicsit meglepett vele. Aztán persze amikor elmondtam, hogy  ez nem így van, akkor sértődés lett a vége, azóta nem beszéltünk.
A másik Anikóval időnként ugyanúgy beszélgetek, szegénynek megvannak a saját nehézségei, és ha csak pár jó szóval is, de azért próbálok segíteni. Hát...így megy ez.
Időközben eladtuk a Volvo-t, és vettünk helyette egy DAF CF430-at,  háromtengelyes póttal, előbbit Debrecenből, utóbbit pedig Szeged mellől. Érdekes kis túra volt, mit ne mondjak :D
Egyenlőre ennyi érdemleges jutott eszembe, nyilván ez a poszt eléggé elnagyolt, mindenféle részletes leírást mellőz. De ne várja tőlem senki, hogy minden részletre pontosan emlékezzek.
Ha lesz valami újdonság, akkor pedig jelentkezek. Lehet, hogy újra rendszeresen, nyilván meglátjuk,hogy alakul majd a szabadidőm, de azért mérget nem vennék rá.
Legyetek jók, olvassatok, kommenteljetek, bár tudom, hiába kérem :D